2016. július 8. (Péntek) - Chapter 1

2016. július 8. (Péntek)

A szüleim minden évben elvittek engem és a húgomat egy hónapig tartó nyaralásra. Ez volt az évben az-az időszak, amikor a legtöbb időt együtt töltötte a család.

Még karácsonykor is csak néhány napra jöttek haza. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy apa már azelőtt átvette a családi vállalkozást, mielőtt Somin, a húgom megszületett volna. Így még voltaképp szerencsésnek is érezhetem magam, hogy én legalább négy éves koromig gyakran láthattam. Igazából nem lenne akkora probléma apa folytonos utazása, ha legalább anya velünk lenne.  De míg apa az ingatlan építésben, addig anya a ruhatervezés miatt volt elfoglalt mindig is.

Így szegény hugi mindig is el volt hanyagolva. Addig volt egyedül fontos a szüleinknek, amíg még az anyaméhben volt.

Lehet azt gondoljátok, hogy csak túlzok, de én örülnék annak a legjobban, ha mindez csak egy nagy hazugság lenne. Szerencsésnek gondolhattok, hisz mindig mindent megkaptam, amit csak megkívántam; hatalmas házunk van, a legjobb környéken; körbe utazhatom a világot, menő cuccaim vannak, amiket anya csak nekem tervez – de mégsem vagyok boldog. Nem érzem azt, hogy akkora mázlim lenne azzal az élettel, ami nekem jutott.

A húgom még épp abban a korban van, amikor mindenért lázad, így tehát nem érzi úgy, hogy szüksége lenne a szülei felügyeletére. De én már kinőttem ebből rég, és sokszor igazán jól jönne anya támogatása. De már régen lemondtam arról, hogy valaha is normális család leszünk.

Ezért is van velünk Hyosun néni, anya húga. Kicsi korunk óta ő vigyáz ránk, őt inkább érzem sokszor az anyámnak, mint a valódit. De azért szörnyen sajnálom is őt. Csak azért van velünk, mert a férje hosszú évekkel ezelőtt meghalt, és ebből adódóan nincsenek gyerekei sem.

Idén Ciprusra jöttünk nyaralni, pontosabban Limassolra, amely a sziget egyik tengerhez közeli városa. Azért esett erre a helyre a választás, mert anyának itt kell a következő ruhabemutatóját lebonyolítania. Tavaly például Prágában voltunk, akkor pedig apa munkája miatt töltöttük ott a nyáriszünet egy részét. Úgyhogy hiába megyünk bárhova is nyaralás címszó alatt, ha akkor sem töltjük együtt az időt, mint egy család.

Úgy érzem, hogy az egész életem csak egy jól megrendezett színdrab, amiben én vagyok a leghányatottabb sorsú főszereplő.

- Szeretném, ha ma nem maradnál ki annyi ideig egyedül – pirít rám Hyosun néni, miközben elém rakja a palacsintámat.

- Rendben, főnök – mosolyodom el a dühösnek tettetett arcán. Sosem tudna igazán megharagudni rám, bármennyire is próbálkozik, nem megy neki ez a szigorú szülő szerep.

- És ma Somint is vidd el magaddal a zongoraórádra. Talán így elérhetjük, hogy ne egész nap a telefonján lógjon.

- Tudjátok milyen szívás egy egész hónapig a barátaimtól távol lennem? – fakad ki ismételten a húgom. Ezt csinálja azóta, hogy megérkeztünk. Tényleg ingerültnek tűnik, de még most is, egy pillanatra sem nézne fel a képernyőről. Olyan, mintha a telefonja hozzá ragadt volna a tenyeréhez.

- Túléled. – sóhajtom, és neki fogok a reggelimnek.

- Te ezt nem érted! Nekem rengeteg barátom van, veled ellentétben, akik most nélkülem mennek egy halom király házibuliba. Így tönkre teszitek a társasági életem!

- És abból a rengeteg barátból hány olyan van, akire igazán számíthatsz? Most őszintén.

Somin dühösen kilöki a székét, és szó nélkül elviharzik az ebédlőből.

- Hyerin! Miért kellett megint kiborítanod? – fogja fáradtan a fejét a nagynéném.

- Miért, nincs igazam? Mind csak a pénzünk miatt lóg vele.

- Tudom, de ezzel csak saját magadból csinálsz ellenséget.

- Én csak nem akarom, hogy sérüljön.

Hyosun néni egy keserű mosollyal fogja meg a kézfejem, és gyengéden megszorítja.

- Nektek össze kell tartanotok, Hyerin. Tudom, hogy néha nehéz Sominnal, de próbáld meg őt is megérteni. Azt a figyelmet, amit a szüleidtől hiányol, a barátaitól próbálja megszerezni.

- Csak szeretném, ha majd felnőtt nő lesz, legyenek emberek, akik feltétel nélkül mellette állnak.

- Nekem nem kell elmagyaráznod, hogy mi a célod ezzel. Majd később ő is meg fogja érteni. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint te Saranggal.

Sarang a legjobb barátnőm, már pelenkás korom óta. Az apáink régről ismerik egymást, így sok időt töltöttünk együtt. Bármilyen problémám volt, ő mindig ott volt, hogy meghallgasson, és ugyanez fordítva. Ő és Hyosun néni azok, akikben a világon a legjobban megbízom. A húgom sajnos nagyon makacs, önfejű, valamint nagyon hamar el tud járni a szája. Amikor kicsik voltunk, akkor is mindig beárult, ha neki ebből előnye származhatott.

Amint látjátok, nem épp példaértékű a kapcsolunk sajnos. Érezhető köztünk az-az öt év, főleg, hogy ő sosem volt olyan őszinte velem, mint én ővele.

- Köszönöm a palacsintát, nagyon fincsi volt. – mosolygok rá Hyosun nénire, és összerakom a szennyes edényeket egy halomba. – Vigasztald meg Somint, amig én elmosogatok.

- Rendben, kicsim. És ha már ott vagy, kérlek hívd fel édesanyádat, hogy mikorra vihetlek titeket vacsorázni.

- De ugye te is jössz velünk? – pillantok hátra a vállam felett, ahogy elindulok a konyha felé.

- Nem, Hyerin. Ez a családi vacsorátok egyike, tudod jól.

- Még, hogy családi…

- Ne kezd megint! – kiált utánam.

Dühösen borítom bele a mosogatóba az edényeket. Nem értem, hogy mi szükség van erre a színjátékra a publikum előtt. Úgy tenni, mintha egy tökéletes család lennénk… Szerintem még maguk az újságírok sem hiszik el ezt a maszlagot. Meg amúgy is! Komolyan, melyik átlagos család vacsorázna egy flancos étteremben, ami nélkülözi a magánszférát és az otthonias ízeket!?

Nevetséges, hogy anya azt hiszi, ez használ a hírnevének. Ki hallott még akkora bolondságot, hogy az a nő, aki egész évben utazgat és ennél fogva alig látja a gyermekeit, minta anya lehet?

Apáról meg nem is beszélve. Aki még a születésnapunkra is egy borítékot küld ajándék gyanánt, amiben egy szép kis csekk lapul!? Ezzel éri el, hogy ne kelljen haza utaznia ünnepelni.

Legalább anya ilyenkor haza szokott látogatni. Bár ő is csak meg akarja vásárolni a szeretetünket, de mit is várhatnánk két üzletember szülőtől…

Soha nem jöttek el egyetlen fellépésemre sem. Pedig minden alkalommal küldtem meghívót. Azt sem tudják, hogy ösztöndíjjal felvettek egy neves szöuli egyetemre, hogy tengerbiológiát tanulhassak. És száz százalék, hogy a diplomaosztómon sem fognak megjelenni.

Semmi nem érdekli őket saját magukon és a pénzen kívül. Nem értem, hogy tudtak évekkel ezelőtt egymásba szeretni. Nem arról van szó, hogy kiállhatatlanok lennének. Bár annyira sajnos nem ismerem őket, hiába a szüleim.

Biztos azért, mert akkor még apa nem dolgozott a családi vállalkozásnál, és anyának is csak egy kisebb üzlete volt pár utcányira a házunktól. Aztán minden megváltozott, amikor nagyapa meghalt. Apa óriás vállalatot csinált a családi vállalkozásból, ami természetesen tényleg becsülendő dolog. Akkora lett a cég, hogy az egész világon vannak leányvállalatai. Biztos nem volt könnyű feladat mindezt elérni, talán valahol még tisztelem is ezért… de nem eléggé ahhoz, hogy elfeledtesse velem azt, amilyen rideg emberré vált az évek során.

Anya pedig, ahogy egyre csak több vagyonra tett szert a férje, ő úgy bontakozott ki a divattervezésben, és egy úttal minél inkább távolodott el ő is tőlünk.

Vajon milyen életünk lenne, ha minden máshogy alakult volna? Még mindig egy csendes külvárosi házban élnénk, hétköznapi barátokkal és szomszédokkal, a hírnév helyett? Sarang és én együtt mehetnénk shoppingolni vagy moziba, anélkül, hogy attól tartanánk, hogy bármi kompromitálót teszünk, amivel anya karrierjét fenyegetnénk?

Biztosan unalmasabb életem lenne, mint most, de klasszisokkal boldogabb is. Bárcsak így lenne…

- Somin, ha nem vagy itt lent a bejáratnál öt percen belül, én esküszöm, elkobzom a kütyüidet!

- Azt próbáld meg! – kiabálja le nekem az emeletről.

- Ne várd meg, amíg felmegyek érted. – jelentem ki határozottan, elég hangosan, hogy meghallja.

Nem jön válasz, de az alapján, hogy egy szobaajtót hangosan bevágnak, tudom, hogy végre elértem a célom.

- Elegem van már a parancsolgatásodból! – dohog idegesen a húgom, miközben lejön a lépcsőn.

- Hidd el, rád fér a friss levegő. – mosolygok rá bíztatóan, és kitárom neki az ajtót. Ingerülten veti át a vállán a táskáját, de azért kimegy a tornácra.

Én is kilépek a levegőre, és kulcsra zárom az ajtót. Hyosun néni elment bevásárolni, így jobb biztosra menni. Bár ez a nyaraló is egy az üdülőknek fenntartottak közül, tehát nincs szabad bejárás erre az övezetre, de sajnos sosem lehet tudni.

- Meddig tart az a francos óra?

- Egy teljes óráig – jelentem ki cinikusan, mire ő morc arccal mered maga elé, miközben a kocsim felé haladunk.

- Ez lesz életem leghosszabb hatvan perce…

- De ha végeztünk, elmehetünk a tengerpartra, ha szeretnél.

- Hm, hát végül is talán mégis kibírok egy kis időt a sok hangszer között.

- Ez a beszéd! – karolom át a hátát, és kikapcsolom a riasztót, majd bepattanok a vezető oldali ülésre.

Miután Somin is bekapcsolta az övét, beindítom a motort. Idegesítően csócsál egy rágót, így jobbnak látom, ha bekapcsolom a rádiót. Mert ha ismét megjegyzést tennék bármire, amit csinál, akkor képes lenne kiszállni az út kellős közepén a kocsiból.

Nem emlékszem, hogy én ennyire elviselhetetlen kamasz lettem volna, de csak remélni tudom, hogy lassan lecseng nála is ez az időszak.

Az oktatómat anya fogadta fel mellém még évekkel ezelőtt, és bárhova is megyek, ő mindig jön velünk. Régen a Juilliardon tanított, és minden álma az volt, hogy én is ott tanuljak. De hiába imádok zongorázni, a tengerbiológia sokkal többet jelent nekem.

Még kis koromban kezdtem el játszani, mert azt szerettem volna, hogy anyáék büszkék legyenek rám. De sajnos hasztalan volt a dolog, mert már akkor is fontosabb volt nekik minden más, mint a lányaik.

- Nagyon jó, Hyerin. – bíztat Mr. Fox, és újabb instrukciókat ad, hogy mit csináljak.

Sebesen szaladnak az ujjaim a billentyűkön, egy kósza hajtincs az arcomba csapódik, de nem foglalkozom vele. Ez a zongora nem is hasonlítható a sajátomhoz, de sajnos csak ezt tudtuk kibérelni addig, amíg itt vagyunk. Jelenleg az egyik helyi középiskola zenetermében vagyunk, amely a nyári szünetre tekintettel üresen áll. Anya elintézte, hogy egy pár hétig itt próbálhassak, mivel augusztusban lesz egy fellépésem, és szükségem van a folyamatos gyakorlásra. Az iskola vezetősége pedig belement, még ha ez szabályellenes is lenne, de hiába, ha bármit el lehet intézni egy kis pénzzel.

De érthetően az iskola nem volt annyira felszerelve, hogy egy olyan drága zongorát, mint az én Steinwayem, nem tudhattak a magukénak. De ettől függetlenül sajnáltam, hogy nem azon játszhattam.

- Hyerin, szeretném, ha holnap elhoznád azokat a kottákat, amin a minap annyit dolgoztál.

- De azok a sajátjaim…

- Igen, tudom. Pont ezért szeretném látni őket.

- De még nincsenek befejezve sem – próbálok kibújni a dolog alól, mert semmi esetre sem szeretném, hogy Fox lássa a komponálási szárnypróbálgatásaimat.

- Bízom a képességeidben, Hyerin. Úgy érzem, hogy eljött az idő, hogy a saját szerzeményeiddel lépj fel a versenyeken.

- Jézusom, dehogyis! – ellenkezem. Tudom, hogy nem vagyok erre még kész.

- Akkor egyezzünk meg abban, hogy az egyiket, ami a leginkább kész állapotban van, elhozod bemutatni, és együtt befejezzük.

- Rendben, Mr. Fox. – sóhajtom. Megadó a hangom, de mégis ellenállni szeretnék. Tudom, hogy csak jót akar nekem, de sosem fogom beváltani a hozzám fűzött reményeit, hogy hivatásos zongoraművész lesz belőlem. Nekem ez egyfajta hobbi, amivel elmenekülhetek a problémák elől.

- Mehetünk végre? – szólal meg az eddig csendben ülő Somin. Bólintok felé, majd szedelőzködni kezdek.

- Akkor holnap délelőtt tíz órakor jövök, Mr. Fox.

- Várni foglak. – biccent felém elköszönés gyanánt.

- Azt hittem már sosem szabadulunk el! – jelenti ki gondterhelten a húgom.

- Nem tartott tovább egy óránál, ahogy ígértem.

- Igaz, de baromi unalmas volt. – ásít egy hatalmasat.

Én eleresztem a fülem mellett a dolgot, és inkább az előttem elterülő útra koncentrálok. Somin sosem rajongott a komoly zenéért, vagy bármilyen művészeti ágért. Anyáék próbálták a festészetre rávenni, de hiába erőltették, egyszerűen lehetetlen volt ilyesmire rávenni őt.

Vásárolni szeretett és a barátaival lógni. Más nem foglalkoztatta.

Sokszor vágta a fejemhez, hogy én vagyok anyáék tökéletes lánya, így neki nincs miért másként viselkednie. Sokszor nagyon rosszul esett, ha így beszélt velem, de közben tudtam, hogy csak az elhanyagoltság miatti fájdalom mondatja ezt vele. Akármennyit is veszekedtünk, mindig az volt a célom, hogy ő boldog legyen. Azt akartam, hogy hozza ki a maximumot abból az életből, ami neki jutott.

- Megérkeztünk! – türelmetlenül csatolja ki magán az övét, majd kipattan az autóból. A nap melegen süt, még az árnyékban is izzasztó idő van. – Menjünk napozni!

Izgatott fény csillan a szemében, és most először mosolyog önfeledten amióta megérkeztünk, ez pedig engem is vigyorgásra késztet.

- Először öltözzünk át fürdőruhába, aztán mehet a banzáj. – kiáltom utána, mert ő előre szalad. Kiveszem a csomagtartóból a cuccokat, rányomom a riasztót, és utána sietek.

- Nézd milyen szép a tenger! – kiabálja nekem boldogan. – Gyorsan béreljünk ki egy csomagmegőrzőt, és csobbanjunk be a vízbe!

- Jólvan, várj meg itt, mindjárt visszajövök. – Csak remélni tudom, hogy tényleg nem csatangol el, amíg elmegyek a recepcióra.

- Jó napot! – köszönök angolul a titkárnőnek a pultnál.

- Miben segíthetek? – kérdi unottan a hölgy.

- Szeretnék egy megőrzőt foglalni, valamint érdeklődni szeretnék, hogy mikor indul ki a következő vitorlás a búvárkodáshoz.

A nő egy kulcsot csúsztat át nekem, majd egy bérleti űrlapot, amit ki kell töltenem.

- A hajó minden második órában indul, felszerelést a csónakház melletti üzletben találsz.

- Köszönöm szépen – nyújtom át a kitöltött lapot a fizetséggel együtt. – Viszontlátásra!

Megkeresem a recepció melletti helyiségben a kulcshoz tartozó szekrényt, és minden fontosabb értéket bepakolok, majd az öltözőben átveszem a fürdőruhámat. Mikor végzem, rázárom a megőrzőt, majd elindulok megkeresni Somint.

Ahogy várható volt, nem ott van, ahol hagytam, de szerencsére csak az egyik árusnál áll, a kezében egy jókora adag fagyival.

Ahogy közeledek felé, meglátom, hogy nem egyedül áll ott. Egy nála igencsak idősebb férfi áll mellette, és valamit nagyon magyaráz neki. Összeszalad a szemöldököm, és idegességemben trappolva odasietek mellé.

- Hidd el, nem bánod meg! Remek szórakozási lehetőség, nagyon kedvelik az idelátogató külföldiek. – egy megnyerő mosolyt villant a húgomra, amitől előtör belőlem a védelmi ösztönöm.

- Nem, köszönjük – jelentem ki határozottan, és Somint magam mögé tolom. Ő ellenkezni szeretne, de erősen megszorítom a karját, hogy nyugodjon le.

Most, hogy szemben állok a férfivel tudom csak igazán felmérni, hogy még nálam is jóval idősebb lehet. Mit akart ez a tizenöt éves húgomtól!?

Érdeklődve végigmér sötétbarna szemeivel, és elégedetten elmosolyodik.

- Örvendek a találkozásnak, Miss…?

- Lee – felelem tömören.

Látja rajtam az ellenségességet, amitől kissé elbizonytalanodik.

- Megnyugtatna, ha nem kezdene ki az önnél jóval fiatalabb lányokkal. – szúrom oda neki epésen, Sominra utalva.

Először csak szótlanul bámul rám, majd hangosan felnevet.

- Félre értettük egymást, Ms. Lee. – jelenti ki magabiztosan. – Itt dolgozom a parton szörfoktatóként és új érdeklődőket gyűjtök – a mosolya levakarhatatlan, minden bizonnyal jól szórakozik rajtam.

- Ó – lehelem megszégyenülve. Ez nagyon ciki. Tényleg azt hittem, hogy fényes nappal képes lenne rárepülni egy kamasz lányra, mint a húgom? Főleg, hogy ő is koreai, aki minden bizonnyal azok a normák szerint nevelkedett, mint mi?

- Ha mégis kedvet kapnál hozzá, minden kedden és szombaton vannak órák – intézi a szavait a húgomhoz, és egy szórólapot nyom a kezébe. – További jó szórakozást a hölgyeknek! – fordít nekünk hátat, és lazán int egyet.

- Atyaég, már megint leégettem magam - sóhajtom gondterhelten.

- Szerintem vicces volt – kuncog rajtam Somin.

- Honnan tudhattam volna, hogy nem „olyan” szándékkal állt le veled dumálni?

- Hát szerintem elég nyilvánvaló volt, mivel kábé kétszer annyi idős lehet, mint én.

- Pont ezért ijedtem meg, hogy mit akar tőled! – védekezek, hasztalanul.

- Mondjuk tényleg nagyon helyes volt. Szép teste van, a feneke pedig főleg szemrevaló – jelenti ki szemrebbenés nélkül.

- Somin!

- Most miért, szerinted nem?

Megadóan nyomom a kezébe a szekrény kulcsát, és lerogyok a földre. Ő dúdolva elindul átöltözni, míg én szégyenemben szeretném magam elásni.

És a legrosszabb az egészben, hogy igaza volt. Igéző szemei voltak, karakteres arca és húsos ajkai, a mosolya pedig… igazán ellenállhatatlan.

Mikre gondolok? Főleg azok után, ahogy lenézően vigyorgott rám? Még, hogy helyes!?

Biztos csak megsütötte a nap a fejemet.

Miután Somin visszaért, kerestünk egy árnyékosabb helyet, hogy leülhessünk megenni a fagyinkat. Neki ez már a második kör volt, de ő töméntelen mennyiségben volt képes jégkrémet magába tömni.

- Meddig leszünk itt?

- Máris menni szeretnél? – nem lehet nem kihallani a csalódottságot a hangomból.

- Hát Sunji konferencia hívást tervez délben, hogy megbeszéljük a buli részleteit, amit az érkezésemre szerveznek.

- Értem… de ez nem egy meglepetés parti?

- Igen, annak szánják, de kényes vagyok az ilyesmire. Mi van, ha rossz helyet foglalnak le? Vagy egy névtelen Dj-t fogadnak fel?

Ilyenkor úgy érzem, mintha anyát hallanám, ha így beszél. Ő ilyen irányításmániás. Mondjuk sok mindenben sajnos rá hasonlít. Remélem ő belőle nem lesz olyan munkamániás ember, mint anyából.

- Rendben, akkor haza viszlek.

- Nem, nincs rá szükség! Hyosun néni eljön értem, és tudom, hogy szerettél volna kihajózni búvárkodni.

- Igen, de…

- Semmi de! – tartja fel a kezét. – Nem vagy anyám, nem kell rám minden pillanatban oda figyelned. Legyél már egy kicsit hétköznapi fiatal!

Biztató a mosolya, látom rajta, hogy nem rossz szándékkal akar lerázni. Ilyenkor úgy érzem, hogy igazán megérti, miért teszem azokat a dolgokat, amiket.

Talán a tudata mélyén meg is érti, hogy miért vagyok ilyen anyáskodó felette, csak nehezen fogadja el a dolgot.

- Rendben, de elkísérlek a parkolóig.

- Jó, legyen!

Miután Hyosun néni kihajt a kocsijával az autóútra, igazán elfog a magány. Hiába vagyok már húsz éves, ritkán megyek bárhova is egyedül.

Tegnap este is csak a házunk melletti parkba menten, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet. De alapvetően nem szeretek egymagamban semmit sem csinálni. Hiányzik Sarang.

Úgy érzem, hogy tényleg jót fog tenni a nyílt tengeren lenni egy hajón. Talán majd jobban érzem magam, ha olyasmit csinálhatok, amit igazán szeretek.

A csónakház igencsak üresnek tűnik, egy lelket sem találok, ahogy körbe nézek, így úgy döntök, hogy megkérdezem a mellette lévő boltban, hogy hol találom a hajó kapitányt.

Amikor belépek, egy csengettyű hangja jelzi jöttemet.

- Elnézést! – kiabálok, mivel a kasszánál sem áll senki. - a vitorlás tulajdonosát keresem, a csónakház üres volt, így gondoltam ide jövök…

Semmi válasz, még mocorgást sem hallani a boltban.

- Hahó! – lépek beljebb az üzletben.

- Miben segíthetek? – lép ki a raktárból egy idősebb férfi.

- Én csak a csónakház lakóját keresem…

- Épp én is vele beszéltem telefonon, ide igyekszik, mivel negyed óra múlva indulnia kell a hajóval. De nem szoktak ilyen korán itt lenni az érdeklődők.

- Ó, nem tudtam, először vagyok itt.

- Értem, hát ez megmagyarázza a dolgot. A helyiek tudják, hogy mindig késni szokott, mert két munkahelye van.

- Nem tudtam – vonom meg a vállam szégyenlősen.

- Valami másban segíthetek még? – kérdi karba tett kézzel, mert az egyik szörfdeszkát bámulom meredten. Egyből az oktató férfi jut róla eszembe.

- Nem, köszönöm – rázom meg a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataim.

- Rendben – biccent, és elindul vissza raktárhelyiség felé.

- Vagy mégis! – csapok a homlokomra. – Egy búvárruhát szeretnék kölcsönözni a méretemben, és minden egyéb felszerelést, ami kellhet hozzá.

- Máris keresünk önnek egy megfelelőt.

A hátam mögött a csengő újra felcsendül.

- Ne haragudj, hogy késtem Roger. – szólal meg egy ismerős hang.

- Már megszokott tőled, fiam. – legyint az őszülő férfi. – Már van is egy utasod. Még nem járt itt, így korán idejött másokkal ellentétben.

Nem akarok tiszteletlen lenni, így megpördülök, hogy köszöntsem a hajó kapitányát.

- Örvendek a-

Mindketten döbbenten meredünk egymásra, a kezem is megáll útközben, hogy kezet rázzak vele.

Ő előbb ocsúdik fel az meglepettségből, mint én, így megragadja a kézfejem, hogy bemutatkozzon.

- Ji Changwook – mosolyog rám szórakozottan.

- Lee Hyerin – felelem megilletődve.

- Örülök, hogy az én szolgáltatásaimat választotta – kacsint rám, és önteltség terül el az arcán.